Leírhatatlan az az érzés, amikor a kétnapos jogsiddal beülsz az otthonodtól harmincöt kilométerre az autóba, sötétedik, szakad az eső, és rájössz, hogy kurvára nem működik az indexed. De szerencsére Julival voltam, aki mellett egyrészt biztonságban érzem magam, másrészt tudja a hazafele vezető utat (ja, én nem, miért kéne azt nekem tudni?), harmadrészt humorral tud ahhoz viszonyulni, hogy szopat minket az univerzum és ordítva énekli velem együtt, hogy
lebukikfejemésúgyzokogok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése